Mester-inas kapcsolat, családiasság, “logikátlan szeretet” – beszélgetés Fülöp Tibor szalézival

Fülöp Tibor szalézi szerzetes immár 6 éve él a kazincbarcikai szalézi közösségben. Kedves, vidám, kreatív személyiség, igazi közösségi ember, aki amellett, hogy énekel, gitározik, oratóriumot vezet, tanodában segíti a gyerekek fejlődését, a Tedd képessé Műhelyiskolájának oszlopos tagja. Mentorként vesz részt a programban, de lényegesen több annál: szalézi szerzetesként napról napra biztos lelki hátteret teremt a mestereknek, mentoroknak, diákoknak egyaránt, illetve az elmúlt években szerzett nevelési tapasztalatait sem rest megosztani kollégáival. Tibor testvérrel a Műhelyiskola eddig eltelt időszakáról, eredményeiről, a diákok életében érezhető apróbb-nagyobb változásokról és az ő szerepéről, személyes élményeiről is beszélgettünk.

Mikor megismertelek, én azt hittem, te pap vagy…

Pedig nem. Megszentelt életű vagyok, szalézi szerzetesként, de nem felszentelt papként szolgálom a fiatalokat a kazincbarcikai szalézi közösségben, amelyben jelenleg 8-an vagyunk. Jómagam 2004-ben kezdtem a jelöltségemet Óbudán. Sok helyet megjártam, többek között Torinót, Bellunót, Pinerolót, Óbudát, aztán kerültem ide.

Jól érzed magad Barcikán?

Nagyon sok öröm van az életemben, és nagyon sok kihívás is, amivel nap, mint nap szembe kell néznem.

Milyen kihívásokkal?

Elég jó vagyok- e abban amit csinálok? Hogyan fogadnak el mások? Illetve nagyon sok olyan szituáció, amivel még nem találkoztam. Az újdonságok, a változások… Ezeket nehezen viselem.

A Műhelyiskola is nagy változás lehetett az életedben. Emlékszem, amikor először találkoztunk, talán öten lehettünk az igazgatóiban. Mik voltak az első benyomásaid?

Nem volt könnyű elfogadni, hogy az eddigi feladataim mellé jön még egy elég nagy kaliberű dolog. Először nem örültem neki, de sokat imádkoztam, hogy minden Isten terve szerint legyen. Nem láttam magam alkalmasnak.  És sokáig nem akartam válaszolni, hogy vállalom-e ezt az új felelősséget. Akkor mondtam igent, illetve fogadtam el ezt a megkereséseteket, amikor tartományfőnök atya is jelezte, hogy jó lenne, ha ebbe is bele tudnék kapcsolódni.

És most hogyan látod magad? Sikerült megtalálnod a helyed?

Remélhetőleg igen. Nagy elfogadást és bizalmat kaptam a munkatársaktól, a vezetőségtől az elejétől fogva. Az elején nagyon féltem a fiataloktól is, hogy hogyan fogadnak. Megbíznak-e majd bennem? De a legnagyobb kérdés mégis az volt, hogy miért pont én? Az elmúlt időszakban nagyon sok bizalmat és szeretetet kaptam, és ez erősít meg a mindennapok küzdelmei között.

Hogyan szokott telni egy átlagos napod?

Gondolom a Műhelyiskolára érted. Ezekben a hetekben elég korán indulok ki Herbolyára, a Műhelyiskola helyszínére. Olyan fél hét körül. Nyolc óráig előkészülök általában a „jóreggeltre”, azaz a fiatalokkal folytatott napindító beszélgetésre. Nyolc órakor pontosan mindenki megjelenik munkaruhába átöltözve a szemben levő épület színháztermében, és elkezdődik a napindító. Nagyon fegyelmezettek a fiatalok, amin én először nagyon meglepődtem, de ez ugyanígy van most is november közepén. A nap többi részében általában jelen vagyok, figyelemmel kísérek, motiválok vagy beszélgetek a fiatalokkal. Bemegyek a műhelyekbe, részt veszek a foglalkozáson.

Említetted, hogy sok pozitív élményed is van. Tudnál párat mondani?

Természetesen igen. A személyes beszélgetések például ilyenek. Úgy érzem, hogy megbíznak bennem a fiatalok és a munkatársak is egyaránt. Én ezért például nagyon hálás vagyok. Sok olyan reményt keltő mondat hangzik el, ami be tudja aranyozni a napomat.

Például amikor valaki az indulatai ellenére mégis képes tisztán látni és azt mondani, hogy csak idő kell a változáshoz és tudja, hogy neki jót akarnak. Vagy amikor valaki szembe mer nézni a saját nehézségeivel és nem rejti el azokat. Jó hallani, hogy sokaknak van céljuk és elképzelésük az életről.

Van aki a szemünk láttára kezd el változni, és végre motivációt érez, hogy végigcsinálja ezt a mester-inas programot. Olyanok, akik korábban nem vették komolyan a képzést, többen is kimondták, hogy itt akarnak maradni, hogy szeretnének szakmát szerezni, akár tovább is lépni. Ennél szebb dolgot, hogy ezt ki is mondja, érezteti a gyerek, hogy megváltozott a hozzáállása, nehezen tudok elképzelni.

Vagy amikor reggel megkérdezik, hogy hogy vagyok? Ezek apró dolgok, de ez a jószívűség talán mindegyikükről elmondható.

Nagyon sokat változtak, de természetesen a nehézségek is jelen vannak, amivel a szakoktatók és mentorok küzdenek napról napra.

„Mester-inas program”… Te hogy látod, működik ez a személyes kapcsolatra épülő elképzelés?

A kőműveseknél hallottam először, hogy a mesterüket apának szólítják. Úgy látom, ha valakit megszeretnek, akkor tűzbe is mennek érte.

Amikor bemegyek a varrós lányokhoz, úgy érzem, hogy egy családba érkezem, ahol a mesterek szinte mint szülők vannak az éppen nem könnyű körülményekből és nem könnyű gyerekek között.

Amikor a csőszerelőkhöz megyek, ugyanezt tapasztalom. Amikor a hegesztő csoporthoz megyek, látom, hogy mindenki igyekszik vagy a munkában, vagy a műszaki rajzban. Látom, ahogyan az oktatók kísérik a fiatalokat és foglalkoznak velük. A műszaki rajzok nagyon sokat javultak pl., ezen is látszik, hogy rövid idő alatt mennyit képesek fejlődni.

A festőknél szintén ugyanezt tapasztalom. Látom, hogy hogyan próbálnak szépen, igényesen dolgozni. Minden csoportban ugyanez a cél, hogy ezt a szeretetteljes, de elvárásokat támasztó légkört biztosítsák. Ez természetesen egyáltalán nem könnyű. Mindenki beleadja azt, amire a legjobb tudása szerint képes.

Én úgy fogalmaznék, hogy van, ahol már tényleg kialakult a családias légkör is.

Ha nem tévedek, akkor Don Bosco is sokat beszél erről a családiasságról.

Igen, ez pontosan így van. Ahol a pedagógia sokszor feladja, ott Don Bosco megoldást próbál nyújtani 200 évvel később is, az ő bizalomra és motivációra építő, ún. megelőző módszerével. Szeretetteljesség, ésszerűség, vallási érzület – mindez a családias szeretet légkörében, ahol helye van az elvárásoknak is természetesen.

Az első és legfontosabb dolog mégis az, hogy a fiatalok megérezzék, hogy szeretik őket. Akkor ők is szívesen sokszor akár a kedvük ellenére is megtesznek olyan dolgokat, ami számukra esetleg nem annyira kellemes.

Természetesen ez nem egy kényelmes módszer. Egész embert kíván mindenestül.   

Ez egy szakképzés fejlesztési mintaprogram. Hogyan látod ennek a módszernek a létjogosultságát akár több évre előregondolva?

Talán hazánkban az első ilyen törekvés, ahol kisebb csoportokban foglalkoznak fiatalokkal a szakma megszerzésében, de óriási lehetőséget látok, ami szerintem egy komoly pluszt jelent a Don Bosco Iskola életében is.

Az elmúlt öt évben valamennyire láthattam az iskolában tanító tanárok elkötelezettségét és az erőn feletti odaadását ezekért a gyerekekért. Mindig  felnéztem rájuk.  Logikátlanul sok lehetőséget, szeretetet kapnak az iskolában ezek a gyerekek és ez szerintem fantasztikus.

Logikátlanul?

Igen… Egy alkalommal, amikor igazgató úrral beszélhettem személyesen, úgy éreztem rávilágított, hogy az iskola az Isten szeretetének logikátlanságára épül. Ő akkor is szeret, amikor meg sem érdemeljük. Akkor is esélyt ad, amikor már nem is merjük kérni. Persze mindig az emberségre, Istenszeretetre és az életre való nevelés a cél, de valahogy máshogy. Valóban, a legelesettebbeknek is esélyt ad ez az iskola és nem eredmények nélkül. Ez is mutatja, hogy Don Bosco ma is itt van közöttünk. És meglátásom szerint a Műhelyiskola ebben az értelemben még egy óriási plusz a Don Bosco iskola számára, hogy minél több nehéz helyzetben levő fiatalt felemeljen, megerősítsen és értelmet adjon az életének.

Azt mondod, hogy Don Bosco üzenete ma is élő és aktuális?

Pontosan. Mindenkit bátorítanék, aki ebben a szférában dolgozik, hogy ne adja fel a küzdelmet. Don Bosco azt mondja, hogy aki szent és értelmes dolgot akar csinálni, nevelje az ifjúságot. Számára pedig a nevelés kulcsa a fent említett három pontban valósult meg: szeretetteljesség, ésszerűség és az Isten és az emberek iránti bizalom.